Fontos, hogy az egyedileg készülő viseletek méretmegadásánál ne hagyjon rá, hanem a pontos méreteket közölje a gyártóval!


Szempontjaink a termékek kiválasztásánál.

1. A terméket kárpát-medencei magyar gyártó készítse.
2. Az alapanyag - lehetőségek szerint - Magyarországon, vagy a Kárpát-medencében készüljön. Sajnos már most látjuk, hogy ezt nem minden termékünknél tudjuk garantálni, mert a nemzetközi nagyvállalatok egyes iparágakat teljesen tönkretettek. Hiszünk azonban, hogy még nem kell teljesen eltemetnünk a reményt.
3. Fontos szempontnak tartjuk az alapanyag milyenségét. Ezt főleg a hagyományőrző ruházatokban, fegyverekben súlyozzuk jobban.
4. A gyártó szakmailag és erkölcsileg fedhetetlen legyen.
5. Erdeink, természeti értékeink megóvása érdekében, a környezeti károk mérséklése érdekében előnyben részesítjük azokat a gyártókat, melyek - a lehetőségekhez mérten - környezetbarát munkafolyamatokkal dolgoznak.
6. Tisztelet. Azt a fura jelenséget vettük észre hagyományőrző bemutatókon, hogy majd mindenki vezéri, törzsfői jelmezben pompázik. De vajon méltó-e rá mindenki, hogy egy honszerző törzsfő vagy vezér viseletének másolatát magára öltse? Vagy ebben nyilvánul meg a hagyományőrzés? Ha ez hagyományőrzés, akkor azt a hagyományt is követni kell, hogy a ruházat fejezi ki a rangot (ez főleg inkább szellemi, lelki, erkölcsi értelemben került eldöntésre).
   Nincs jogunk megszabni szabad magyaroknak, hogy mit viseljenek, de véleményünket mindenképpen hangsúlyozni szeretnénk: Törzsfőink, vezéreink viseletét minden hagyományőrző eseményen illik bemutatni a közönség számára, de a viselését bizony illene átgondolni. Hisz ebben nyilvánulna meg őseink legerősebb tisztelete. Az öltözékkel ugyanis nem csupán színeket, formákat, mintákat mutatunk be, hanem egy szellemiséget is! S ezzel együtt jár az is, hogy nem mindenki használhat bizonyos öltözeteket, mert az nem társadalmi ranghoz, vagy szándékhoz, hanem csak és kizárólag tudáshoz kötött. Tehát egyszerűen nem méltó rá! De miért is kéne? Miért is kéne mindenkinek a legrangosabb viseletet magára öltenie? Talán azért, mert manapság mindenki többnek akar látszani, mint ami? Pedig biza ez nem külső kérdése.
   
   Más dolog a modern viselet. Itt mindenképpen azon kell munkálkodnunk, hogy egy magyar termékbe csempésszük bele történelmi jelképeinket, népi ábrázolásainkat, mert csak így őrizhetjük meg igazán őket, és tehetjük közös kincsünkké. Hisz manapság az is nagy probléma, hogy egyes történelmi jelképeinket bizonyos (többnyire nem méltó) csoportok kisajátítják. Azzal, hogy minél többen viseljük ezeket a jelképeket, ábrázolásokat, annál biztosabb, hogy közös örökségünként őrizhetjük meg őket. S ez az örökség nem csupán nekünk, magyaroknak kincs, hanem az egész világnak.

Népviseletünkről

Alig 60-70 éve, ha egy másik országban jártunk, vagy csak kiruccantunk vidékre, akkor azért csodálkoztunk rá az ott élők ruhájára, mert annyira különbözött a miénktől. A mai utazónak ez már nem annyira feltűnő, és ez sajnos azért van, mert a globalizáció uniformizáló, nemzetsorvasztó hatására a népek, tájegységek ruházata kezd egymáshoz elkeserítően hasonló, sőt egyforma lenni. Megszűnt az izgalmas változatosság, megszűnt a másság, az érdekesség.
A hazai öltözködésről először - a 16-17. században - külföldi ábrázolások születtek, amelyek elsősorban a más népekéhez képest idegenszerű öltözettípusokat öltözetegyütteseket örökítettek meg. Az elhíresült, pl. matyó, kalotaszegi színpompás öltözetek az „ősmagyar gyökerekig” visszavezethető „ázsiai örökség” jelképei.
Mára népviseleteinket múzeumokba száműztük, s csak ritkán pillantunk rájuk, ha egyáltalán szánunk rá időt, hogy megnézzük őket. Pedig azontúl, hogy számos viselet szívet melengetően gyönyörű és emberi, közösségformáló ereje is volt (s talán lenne ma is). Míg a városi lakosságnak kis túlzással mondhatjuk, hogy egyedi öltözéke volt (ma ez a multiknak köszönhetően kicsit már egyhangúbbá vált), addig az egy-egy viseletben járó falu a közösség erejére, a közös szabályok szerinti öltözködésre ad példát. Persze itt is vannak apró különbségek, mégis egy falu, vagy kistérség a ruházatában is megmutatta összetartozását.

A magyar népviselet

A magyarokat a 14. században leginkább süvegükről, a 15-16. században a kaftánhoz hasonló turcájukról, subájukról ismerték fel. A 17. századra a szűk nadrággal viselt dolmány és mente lett a magyar nemzeti öltözet jellemzője, mely huszárruha formájában a 18. században egyes nyugati országok katonai egyenruháinak is elődje lett, sőt a század végén a nyugat-európai, nevezetesen angol polgári férfidivat is átvette szabásvonalait. A férfiöltözet még a 18. században is őrizte „keleties” jellegét.
A magyar öltözet különösen 1848 után vált Európa szemében is egyértelműen nemzeti szimbólumunkká. 1860-ban a székely asszony is „magyar nemzeti öltözetét” emlegette viseletéről beszélve, ugyanekkor Bécsben egy jogászbál választmánya megtiltotta a „magyar nemzeti mezben való megjelenést”, miközben Európa számos városában magyar kalapba, dolmányba és a már kimondottan a parasztviselethez tartozó szűrbe öltöztek, tüntetve a levert magyar szabadságharc mellett. Ekkortájt tűnt fel egyes, immár „nemzetközien” járó népeknek, hogy nincs saját nemzeti öltözetük, s pl. a csehek 1848-ban tudatosan hozzáláttak nemzeti öltözetük megkonstruálásához. Ferenc József Erzsébettel, még mint jegyesével bajor parasztöltözetben kereste a népszerűséget, de csak jóval később, a századfordulón kreálták meg az egykori parasztviseletekből egész Ausztria nemzeti öltözetét, a dirndlit.

Miből és hogyan készültek régen a viseletek?

A népi textíliák alapanyaga a kender és a pamutfonal volt, illetve gyakorta e két anyag együttes alkalmazásával szőtték a vásznat. A különböző minőségű vásznakból más-más textíliákat készítettek. A legjobb minőségű kenderfonalból készültek az abroszok, viseleti darabok, a háztartásban használt díszesebb vászonneműek. A főként ünnepi alkalmakkor használt, díszítő funkciójú textíliákat finomabb kenderfonalból, később kender és pamut keverékéből vagy tiszta pamutfonalból szőtték. Általában a kender volt a felvető, a pamutfonal pedig a beverő szál a két anyag kombinációjával nyert szőttesek esetében. A pamutot főként mintázásra használták vagy háttérként a színes szőtt díszítmény kiemelésére. A pamutnak mint alapanyagnak a használata a gazdasági helyzet fokmérője volt, nem váltotta fel teljesen a kendert, főként szebb, ünnepi darabokhoz alkalmazták. A közepes minőségű kenderfonalból készültek a lepedők, szalmazsákok, zacskók, a legdurvább fonalból a zsákok, ponyvák.
A szövés alapanyagául szolgáló kender jó minőségű, sovány, homokos, nagy gonddal művelt földet igényelt. Vetése március vagy április hónapban a férfiak munkája volt. Egészen az 1950-es évekig vetőzsákból, a gabonaneműekhez hasonlóan lépésenként, kézzel vetették, majd elboronálták, hengerelték a talajt.
Az érett kender betakarítási módja: gyökerestül kitépik, illetve kendervágóval, sarlóval, ritkábban kaszával levágják. Ez az úgynevezett nyövés társas munka, általában három-négy asszony végezte egy-egy soron végighaladva. A kenderfeldolgozás következő munkafolyamata az áztatás, melynek célja, hogy a rostokat összekötő anyag kilúgozódjék, hogy a kenderkóró megpuhuljon, a meglazuló rostszálak leváljanak a szár fás szövetéről. A növényt az áztatás során megkorhadt fás részektől töréssel tisztították meg.
A kender szálas anyagából fonalat sodortak. Feltételezhetően a rokka folyamatosan kiszorította a guzsalyt a fonalfeldolgozásból, mert – bár az utóbbi nagyobb szakértelmet igényelt – a rokka használata lényegesen gyorsította a munkát, alkalmasabb volt nagyobb mennyiség megfonására.
A kenderfeldolgozás szerszámainak nagy részét mesteremberek és faragni tudó parasztemberek, ezzel szemben a rokkát mindig mesteremberek, rokkások, majd később esztergályosok készítették.
A megfont fonal mennyiségét úgy határozták meg, hogy a szálakat felmotollálták. A motolláról leszedett nyers fonalat megtisztították, hamulúggal fehérítették, puhították.
A vászon szövésére a fonalsíkot vízszintesen tartó, lábakon álló szövőszéket használták. A vásznon különböző alapmintákat alakítottak ki két vagy négy nyüstös szövéssel. A textíliák színes szőtt díszítményeit különféle színű fonalakkal való mintás beszövéssel alakították ki. A szövéstechnika lehetőségeit kihasználva a motívumokat csíkokban rendezve szőtték a vászonba, különféle színű, főként pamut beverő szálakkal. A színes szőtt díszítmények csíkozásból vagy szedettes mintázatból álltak.
A hímzés éppúgy része volt az asszonyok-lányok ismeretanyagának, mint a házi és a gazdasági munkák. Hímzett díszítést leginkább azokon a tárgyakon alkalmaztak, amelyeket ünnepi alkalmakra szántak. Ilyenek bizonyos viseleti darabok, illetve a lakásfelszereléshez tartozó textíliák. Ide sorolhatók az ágyterítők, lepedők, párnák, abroszok, dísztörölközők, függönyök, falvédők.

A népi textíliákon található díszítmények egy jelképrendszer részei, kialakulásukban a helyi hagyományok nagy szerepet játszottak. Ezért sem szabad hagynunk, hogy eme örökségünk feledésbe merüljön.

Források:
- Malonyai Dezső: A magyar nép művészete
- Magyar Néprajzi Lexikon

Amennyiben bármilyen adattal ki tudja egészíteni ezt az írást, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot!