Bevezető a magyarság harcaiba és fegyvereibe.

Egy népcsoport és egy történelmi korszak fegyvergyártását és használatát szoros összefüggésben egymással többféle tényező határozza meg. Először is az adott történelmi korszak technikai-technológiai jellemzői és tudásszintje, bár földrajzilag igen eltérő lehet, ha nagy, földrésznyi területet vizsgálunk. Kisebb területeken azonban ez nagyjából azonos. Meghatározza a fegyverek típusát, tulajdonságait a harcmodor, a küzdelem módja is, ahogyan egy nép harcol. Fontos szempont a földrajzi környezet, a domborzati és éghajlati viszonyok a harcmód és a fegyverzet kiválasztásánál és előállításánál. Befolyásolhatja a harcmodort és a fegyverkészítést az ellenfél fegyverzete, harcmodora is.

Mindezek tényszerű szempontok egy-egy fegyverfajta történetének ismertetésekor, de figyelembe kell venni emberi tényezőket is és nem szabad egy-egy fegyvert, annak történetét misztifikálni. Önmagában a győzelmet nem a lovasnomád íj vagy szamurájkard vívja ki, hanem a harcos, aki használja. Nem mindegy, hogy milyen terepviszonyokon, milyen éghajlati körülmények közt, hányan, milyen képzettségű harcosok és milyen vezetéssel, mivel és hogyan harcolnak. Sziklás, erdős terepen vagy mocsaras trópusi területen sztyeppei nomád módon harcoló és felszereléssel ellátott sereget botorság lenne csatába küldeni, de a legjobb szamurájok a kitűnően kovácsolt kardjaikkal sem tudtak ellenállni a mongol lovasrohamnak.

Magyarország, a Kárpát-medence kelet és nyugat közt fekszik, két világ találkozásánál. Az egész Kárpát-medencei magyar történelem során végigkövethetjük ennek következményeit, hatásait. Itt ér végett a sztyepp kultúrája és e térségben telepedtek meg a különböző korokban a szkíták, a hunok, avarok, magyarok. A Kárpát-medencétől nyugatra nem foglalt hont, nem alapított államot egyetlen lovas nomád nép sem. A magyar katonáknak mind a keleti, mind a nyugati ellenséggel szemben helyt kellett állni. Olyan fegyverzetet kellett használni és olyan harcmodort kellett kialakítani, hogy egyaránt alkalmas legyen mindkét, egymástól eltérően harcoló ellenség ellen. A XVI. század végén a XVII. század elején előfordulhatott, hogy a magyar hajdúk egy év leforgása alatt törökkel, szásszal, oláhhal, némettel, vallonnal, morvával is harcoltak. Ez mind különböző fegyverzetet és harcmódot jelentett. A Bocskai István vezette szabadságharc diadala igazolta, hogy harcuk sikeres volt.

A magyar történelmet végigkísérő harcok mérhetetlen pusztulást okoztak az országnak és a népnek. Hol a tatár égette fel, hol a török dúlta évszázadokon át, hol a császári katonaság sarcolta, hol a náci, vagy orosz csapatok rabolták végig, és pusztították Magyarország vértől áztatott földjét. Teljes falvak, városok, várak és kastélyok pusztultak el a honvédő hadjáratok során. Felmérhetetlen az a kincs és tudás, mely elpusztult a harcok közepette, ám eljött az idő, hogy mindezt felélesszük, és megmutassuk a világnak!


A fokos

A fokos első használói a történelem első lovasnomád népe, a szkíták voltak. Régészeti leletek közt, de képzőművészeti alkotásokon is láthatunk szkíta fokosokat. Ahogy haladunk előre a történelemben lényegében minden lovasnomád népnél megtaláljuk ezt a fegyvert. Fura mód azonban hun régészeti ásatásokból eleddig még nem került elő fokos. Az idő múlása talán erre a talányra is fényt derít.

Az avar és a honfoglaló magyar sírokban mintegy nyolc-nyolc ütő- vágófegyvert különböztethetünk meg. Ez egyrészt arra enged következtetni, hogy a közelharc különféle fegyvereivel is jól el voltak látva - több ütő- vágófegyvert valószínű ők találtak fel - tehát képesek voltak közelharcban is helyt állni, másrészt a térségben viszonylag sok páncélos is lehetett. A páncél nélküli ellenfelet a könnyebb fokossal, baltával is le lehet vágni, de a súlyosabb fegyverek a páncél vagy más erősebb védőfegyverzet átvágására, átütésére készültek. Érdekes, hogy az avaroknál igen előkelő harcosok sírjaiban is lehet fokost találni, a honfoglaló magyaroknál azonban az előkelők többsége az íj és a nyilak mellett szablyával került a sírba. A közkatonák körében viszont igen elterjedt fegyver volt.

A török támadások, gyakori portyázások idején a köznép is rákényszerült, hogy megvédje önmagát, így a fokosbalta, a hosszú nyelű balta vagy a csákányfokos nemcsak a vitézek küzdelmeiben jelentettek segítséget, de a polgárok, parasztok önvédelmi fegyvere is lett. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcban a kuruc lovasok és talpasok rendszeresen használták a fokosbaltát, csákánybaltát, sőt díszes kivitelben még vezéri jelképként is használták. A XVIII. században az Eszterházy gránátosok felszereléséhez a fokosbalta is hozzátartozott. Az 1848-49-es szabadságharcban a fegyverekkel való központi ellátottság hiánya a leleményesség szükségessé tette a honvédseregben az ütő- vágófegyverek használatát. A nemzetőrök, népfelkelők gyakran használtak fokosbaltát, baltát és külön érdekesség, hogy a 13. Hunyadi huszárezrednél rendszeresítve is volt a fokos.

A szabadságharc után a fokosbalta, kanászbalta még jó ideig a pásztorok, parasztok, és az önkényuralom éveiben a betyárok fontos fegyvere maradt. Magyar betyárábrázolásokon a fokos szinte kötelező fegyverként jelenik meg a legények kezében. Lakodalmak, megyegyűlések alkalmával a vőfélyek, küldöttek megkülönböztető jelvénye és fegyvere volt a felpántlikázott fokos. Csendőri jelentések és orvosi jegyzőkönyvek tanúskodnak gyakori használatukról. A fokos, a balta a két világháború közt a pásztoroknál még munkaeszköz és jelkép volt.

A különböző baltaféle, illetve ütő- vágófegyverek főbb részei a következők:

Legfontosabb része a baltának az éle, ami a tulajdonképpeni vágórész. Az éllap, mely hosszú része maga az él, nyakkal kapcsolódik a köpühöz. A köpü a nyelet befogadó rész, és hogy a nyél jobban álljon a köpüben, néha nyéltámasszal hosszabbítják meg a köpüt. A nyéltámasz lehet oldalsó, vagy csak alányúló (a nyél felé), vagy alá- és fölényúló. Ebben az esetben két-két párhuzamos nyúlvány erősíti a nyelet. Ha a baltának nincs erősített vagy hosszabbított foka, a nyéltámasz hátul is lehet. Ha fokosról van szó (lehet fokos balta, fokos bárd, fokos szekerce), igen fontos része a fegyvernek a csőr alakú, néha hegyesedő, máskor bunkóban végződő, néha csak alig-alig hajló, néha pedig a nyél felé jól alágörbülő fok. A foknak abban is szerepe van, hogy a megnyúlt fokú eszköz minden esetben fegyverként kezelhető.

A fegyver foka sok esetben fontosabb még az élnél is, mert lehetővé teszi az erősebb páncélok, vértezetek átütését is. Kevesen ismerik, de a fegyver foka nem csak ütésre jó, hanem kitűnően lehet vele akasztani, az ellenfelet lefegyverezni, csuklóját, könyökét, térdét kificamítani. A balta rövidebb nyél esetén pedig félelmetes dobó fegyver. A múlt század derekán több néprajzi leírás megemlíti, hogy minden magyar kondás 25-30 lépésnyi távolságról úgy fültövön tudta dobni a megvadult disznót, hogy az menten összerogyott. Ugyancsak a múlt században és a XVIII. században is tiltották a balták, fokosok hordását: „... minthogy a pásztorok, bojtárok és kanászok által viselni szokott balták és fejszék közönségesen csak arra szolgálnak, hogy azok a gonosztevő által más jámbor emberek élete veszedelmére és a köz bátorságának felzavarására fordíttassanak, nemlészen szabad ennek utána az ilyen pásztorembereknek a nyáj után fejszéjüket és baltájukat magukkal hordozni." Jó kézben tehát ugyancsak veszedelmes fegyver a baltaféle.

A fokos készítése

Juhászkampókat, fokosokat a csengőöntéshez hasonló technikával készítették a rézöntők és a cigányok, de sokszor maguk a juhászok (és fegyverkovácsok) is. Anyaguk a háborúból visszamaradt rézhüvelyek, öreg kampók, törött mozsarak, csapágyak, kilincsek. A juhászok ólomból öntötték, mert ez könnyebben olvadt. A megfelelő mintát dió- vagy bükkfából faragták. A ceruzával kirajzolt mintát fűrésszel kinagyolták, majd bicskával szépen kifaragták. Ritkábban homokkőből vésték ki, a juhászok pedig szaruból készítették.

A negatív elkészítése aprólékos munkát igényelt. Az öntőszekrényt lapos deszkára helyezték, aljába rakták ki a minta egyik felét és finomra őrölt faszénport, erre pedig nedves homokot szitáltak. A szekrényt aztán homokkal tömték tele, fabunkóval jó keményre döngölték. A fölösleges homokot simítókanállal levágták. A szekrény második felét ugyanígy készítették el. A mintát kivették, és a homokban maradt a negatívja. Ennek kisebb sérüléseit kijavították, majd grafitos vízbe mártott ecsettel lekötötték a homokot, hogy meg ne sérüljön. A negatívba helyezték a famag után nagy gonddal elkészített homokmagot, majd a mintaszekrény két felét összeillesztették, rögzítették. Amíg ez még száradt, azalatt elkészítették a rezet az öntéshez. Az apróra tört rézdarabokat a rézporral együtt öntőhüvelybe tették, ezt faszén között egy nagyobb átmérőjű olvasztótégelybe, lezárták és a kohóba helyezték. Egyenletes fújtatással szították a tűzet, s a réz lassan olvadni kezdett. Olvadását állandóan figyelték, mert a réz közben összecsúszott, újabb rézdarabokkal kellett pótolni és egy dróttal megkeverni. Vigyáztak rá, hogy ne korán öntsék a rezet, mert akkor megkásásodik, tönkremegy. Csak akkor foghattak hozzá az öntéshez, ha jó fehérizzó volt a réz, és a faszén erős zöld lánggal égett. Az öntőhüvelyt egy fogóval megfogták, kiemelték az olvasztótégelyből, s az olvadt rezet beleöntötték a kohó elé helyezett minta öntőnyílásába. Ezután a mintát kivitték az udvarra, s egy óráig hűlni hagyták, majd a mintaszekrényt kinyitották, s a hűlő kampót kivették belőle. Hasonló módon öntötték a kampó felerősítéséhez szükséges réz koponyaszeget és a fokosokat is.

A kiöntött juhászkampót és fokost tisztítani, finomítani és díszíteni kellett. A beégett homokot dörzsárral kisimították, a felöntést hidegvágóval vagy fűrésszel levágták, az esetleges öntési hibákat behegesztették. A díszgombot maróval körülmaratták, a tokot reszelték. Először durva reszelővel lenagyolták, majd sima és félhátú reszelőkkel finomra reszelték. Ezután következett a díszítés. A kampót satuba fogták, vágóval, apró ütésekkel mintát (levél, rozmaring vagy más virág) vágtak bele. A tarajt nagyobb ütésekkel kipontozták. A szép juhászkampónak egy választási bárány volt az ára, de akár öt kiló juhsajtot is adtak érte.

Forrás:
A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye.
Magyar Néprajzi Lexikon
Vukics Ferenc: Röviden a fokosról, a fokos használatáról és készítéséről.